A Fidesz-kormány olyan radikális változtatásokat hajt végre az adórendszerünkben, amilyet a rendszerváltás óta nem láttunk. A főbb elemeket már ismeri az olvasó. A kérdés az, hogy a lépések elérik-e a várt hatást, okozhatnak-e rövidtávon gazdasági boom-ot? Vagy a változások olyan mértékűek, hogy hatásukat hitelesen megjósolni lehetetlen.

A másik jelentős, az alkotmány szempontjából még kérdésesebb bevételgeneráló lépés a magánnyugdíj-pénztáraknak való átutalásokra kimondott, havi harmincmilliárdot hozó tizennégy hónapos kormányzati einstand. No meg persze a nyugdíjrendszer olyan átrendezésének még nem világos hatású tervei, melyek a befizetés-eltérítés végére a magánmegtakarítások utáni befizetések, vagy magának a már összegyűjtött ezermillárdos nagyságrendű megtakarítástömeg egy részét – még senki se tudja, mekkorát – újfent egyfajta sarcként a költségvetésbe terelik be.

  

Ezzel szemben áll a személyi jövedelemadó kulcsának egységesítése 20,3 százalékon (a 16 százalékos szja-t ugyanis a „szuperbruttóra”, azaz a bruttó bér 1,27-szerésre vetik ki), majd a kivetésére vonatkozó szabályok átalakításával két év alatt lecsökkentése 16 százalékra, kiegészítve a kiskorú gyermekek utáni jelentős adókedvezménnyel. Csak ez, még a kisjövedelműek csökkentendő adójóváírását is beszámolva 2013-ra, már évi 500 milliárd adóbevétel-kieséshez vezet majd.(A cikkben végig a Költségvetési Tanács fenti linkekben hivatkozott tanulmányainak számait használjuk, kerekítve.) Mindehhez járul még a kisvállalatok társasági adókulcsának már bejelentett, 2013-tól pedig a nagyvállalatokra is vonatkozó lényeges csökkentése (19-ről 10 százalékra), ami a jövő évre kb. 100 milliárdot vesz ki a közös zsebünkből, továbbá a külön adózó jövedelmek adókulcsának (pl. kamatadó) 16 százalékra csökkentése (ami úgy évi 60 milliárd kiesést okoz).

Ez utóbbi adócsökkentéseket legalábbis a következő évre és többé-kevésbé még talán 2012-re is megfinanszírozzák az előbb felsorolt plusz bevételek, tehát nem száll el a költségvetési hiány. Hogy azután mi lesz a költségvetés egyenlegével, arról a kormányzat nem, csak a Költségvetési Tanács sok száz milliárdos lyukat emlegető vészterhes huhogása szól. A huhogás jogosnak tűnik: ha ezeknek, vagy a még nem ismert más, kiadáscsökkentő intézkedések gazdaságpolitikai hatására, esetleg a vakszerencse, a külpiaci konjunktúra folytán nem indul be egy eddig példátlan mértékű gazdasági növekedés, 2013-tól óriási hiánnyal kell majd számolni. Azt, hogy a 2800 milliárdos magán-nyugdíjpénztári megtakarítások mekkora részét sikerül visszaterelni a költségvetésbe, hogy ennek mekkora részét lehet majd a költségvetés bevételeként felélni, és ez meddig segíthet az óriási hiányt elhárítani, a miniszterelnök határozott nyilatkozatai dacára még sokáig nem fogjuk tudni.


Ügyesen dobálózva a számokkal, egy ilyen bonyolult területen végrehajtott változások várható hatásairól a szédülő laikussal nemcsak a kormányzati propaganda, hanem a publicisztikában túlegyszerűsítő közgazdász is majdnem azt hitet el, amit akar(unk). Aki – joggal – fél attól, hogy ez ügyben megvezetik, és nem sajnálja az idejét, annak ajánljuk Benczúr Péterrel és Kátay Gáborral közös általánosabb dolgozatunkat. Itt és most viszont egyszerűen eltekintünk a változtatás jó néhány fontos aspektusától, különösen a vele kapcsolatos politikai- és érdekharcoktól és a lépések alkotmányosságát érintő, Magyarország jogállamiságát is veszélyeztető komplikációitól.


A változtatások minisztériumi (?) kidolgozói javaslataikhoz felháborító módon nem rendeltek előzetes számításokat. Ezért is próbáljuk meg mi felvázolni a várható gazdasági hatásokat. Nem elsősorban arra a kérdésre keressük a választ, ki jár jól, ki jár rosszul az átrendezéssel (ezeket hívjuk elosztási hatásoknak), hanem inkább arra, hogyan változtatják meg az új adószabályok azokat az ösztönzőket, amelyek a gazdaság szereplőire hatnak és milyen hatásai lesznek ennek (ösztönzési hatások). Mivel még ez is túl nagy falat, három fontos konkrét területet választottunk ki: (1) mennyire számíthatunk az „egykulcsos” rendszer hatására nemzetközi befektetési boomra, (2) mennyire ösztönzi ez a nagyszabású átrendezés jobban azt, hogy többen, többet dolgozzanak Magyarországon és (3) hogyan hatnak az adóváltoztatások a gyerekvállalásra.

Elosztási hatások

Az érdeklődő olvasó már rájött, hogy az szja és kamatadó-csökkentéssel a nagyjövedelműek és közülük is a több gyermekesek járnak jól. Hogy a gyerekesek mennyire járnak jobban, azt legegyszerűbb egy táblázatban bemutatni.

Az a tetszetős (az adózók negyven százalékára szorosan véve eleve hazug) szlogen, hogy senki nem jár rosszul, csak addig tűnik igaznak, amíg, ahogy a kormány szeretné, elfelejtjük, hogy a jövedelemadót nem úgy csökkentették, hogy közben a kiadások is csökkentek, hanem úgy, hogy más forrásokból pótolták a kieső bevételeket. Csakhogy, mint ezt Vámosi-Nagy Szabolcs is hangsúlyozza: nem adócsökkentés, hanem adóátrendezés zajlott le. Az elosztási hatásokat tehát csak akkor tudnánk megbecsülni, ha a sarcok közvetlen és áthárított hatásainak: a bankköltségek, a Tesco- árak, a gáz- és telefondíjak várható emelkedésének, a bankrészvények árfolyamcsökkenésének és a magán-nyugdíjpénztári akciónak a várható negatív jövedelmi hatásait levonnánk az szja-csökkentés okozta nettó bevételnövekedésből. Aki elég gazdag (és hozzá elég sok kiskorú gyereke van), annak az egyenleg valószínűleg még mindig pozitív lesz (hacsak nem veszti el banki állását épp). Azoknál az átlagos jövedelmű gyermekteleneknél viszont, akiknek a kiadásait érintik a burkolt új adók, és akik vesztenek majd a nyugdíjkonverzión (bár ezt csak sokára vagy egyáltalán nem veszik majd észre), már nyugodtan negatívba fordulhat az átrendezés hatása akkor is, ha hónap végén 2011-től néhány ezerrel többet utal nekik át a munkahelyük. A kis jövedelmű, gyermektelen, az adójóváírásból kicsúszó adózók pedig már az szja-változtatáson sem nyernek majd.

Ösztönzési hatások: befektetési boom?


A progresszivitással való leszámolástól, az egykulcsos adótól és a társasági adó csökkentésétől sokan azt várják, hogy a tőke számára vonzó célponttá teszi Magyarországot, a nálunk befektetett tőke pedig munkahelyeket teremt, növekedést és növekvő adóalapot hoz. A Költségvetési Tanács közgazdaságtani modelljébe berámolva a változtatásokat azt találjuk, hogy jóslatuk szerint a beruházás megnő, de csak kismértékben: három év alatt a GDP 0,3 százalékával, azaz 80 milliárd körüli összeggel.


Ezek a számítások persze nem tudják azt a potenciális reklám-jellegű vonzó hatást figyelembe venni, amit egy gazdag- és profitbarát, egységesebb adórendszer a befektetőkre gyakorolhat, pedig ez a hatás nem kizárható. (Valaha az SZDSZ gazdaságpolitikusai is evvel érveltek az általuk is kedvelt egykulcsos rendszer mellett.)


A modell viszont nem tartalmazza sem azt a plusz kockázatot, amit a visszamenőleg kivethető adósarcok országába pénzt hordó befektetők kénytelenek lennének elviselni; sem pedig az említett, középtávon felnyíló költségvetési luk fenyegetését. Márpedig a 2014-es (választási) év tarthatatlan hiányát valószínűleg, mint eddig mindig, ezután is adóemeléssel (például a sarcok meghosszabbításával vagy újak kivetésével) kell majd fedezni. És azt sem szabad elfelejteni, hogy az egykulcsos reklámhatással nem úttörők vagyunk, csak felzárkózunk egy sor közép- és kelet-európai országhoz. Összességében mi inkább szkeptikusak, mint óvatosan derűlátók vagyunk azzal kapcsolatban, hogy az átrendezés mekkora működőtőke-beáramlást generálhat.


E két tényezőt – azt tehát, hogy az szja-csökkentés nem tűnik fenntarthatónak, és hogy a durva sarcoknak elriasztó a hatásuk – egészítsük ki azzal a ténnyel, hogy a magyar fogyasztás jelentős része import. Ez pedig azt a reményt is erősen lehűti, hogy majd a pénzhez jutott gazdagok megugró fogyasztása (ha ugyan megugrik az a fogyasztás, ami nem biztos) fogja tartósan felkurblizni a növekedést.

Ösztönzési hatások: munkaerőpiaci boom?


A bruttó bérből az idén kb 4 millió forintig 21,4, afölött pedig 40,3 százalék szja-t kell fizetni. A két sáv helyett jövőre egységesen, minden jövelemszinten 20,3 százalék lesz az szja kulcs, azaz az évi 4 millió (havi bruttó 330 ezer) feletti jövedelmek minden forintja után 20 extra fillér az adózó zsebében marad. A kormány várakozása szerint ennek hatására a magasabb keresetű polgárok többet fognak dolgozni, és/vagy jövedelmük nagyobb részét fogják bérként (vagy egyáltalán) bevallani.


Ezt a várakozást számos kutatási eredmény, köztük a hazai szja bevallási adatok alapján készült becslések is alátámasztják. Mégsem üdvözölhetjük felhőtlen örömmel a kormánynak ezt a tervét – két okból sem.


Az egyik és fontosabbik ok, hogy a várt hatásért a kelleténél sokkal többet fizet a költségvetés – azaz ugyanezt sokkal kisebb bevételkiesés mellett is el lehetne érni. Ehhez kicsit pontosabban meg kell értenünk, hogy miből is ered a kisebb adókulcs ösztönző hatása.


Amikor egy viszonylag jól kereső kedves olvasó arról dönt, hogy érdemes-e bevállalni még egy maszek munkát, még egy szombati túlórát, vagy érdemes-e bérként és nem számlásan kivenni a külsős munkáért kapott pénzt, akkor elsősorban azt mérlegeli, hogy ebből a plusz jövedelemből mennyi marad a zsebében. Azt már nem, vagy kisebb súllyal vesszük ilyenkor számításba, hogy az összes jövedelmünk után így átlagosan milyen kulccsal adózunk, azaz végeredményben mennyit von el tőlünk összesen az állam – pedig ez sem érdektelen, és ez is változhat a többletmunka miatt.


Egy egyszerű példával talán jobban érthető lesz a dolog.


Ha idén bevallanék ötmillió bruttó jövedelmet, akkor ezután 1,28 millió forint, azaz 26 százalék szja-t kellene fizetnem (ez az átlagos kulcs). Ha még heti egy nap munkát vállalnék, mondjuk fél millióért, akkor azután 40,3 százalékot vonna az APEH (ezt hívják „marginális” kulcsnak), így összesen 1,49 millió forintot, azaz 27 százalékot fizetnék. A túlmunkát inkább amiatt fogom lemondani, mert sokallom a 40 százalékos elvonást, és nem azért, mert elviselhetetlen lenne, ha az összes jövedelmemből 26 helyett 27 százalék menne a közösbe.


Az ügyes adópolitikus tehát olyan adórendszert tervez, amelyben a túlmunkára ösztönözhető adófizetők marginális kulcsa alacsony, az átlagos kulcsa viszont magas, de legalábbis közepes – hiszen a költségvetés összes bevételét az átlagos kulcs határozza meg, a túlmunka után szedett marginális kulcs már csak a hab a tortán.


A magas átlagos és alacsony marginális kulcsok bűvös kombinációját többféle eszközzel – például adójóváírással, járulékplafonnal – is ki lehet keverni: a trükkökről a már említett tanulmányban írunk részletesebben. A lényeg, hogy a jövőre tervezett rendszer sajnos nem ilyen: a marginális kulcsot ugyan a felére csökkenti, de úgy, hogy ez az átlagos kulcsot is magával rántja. A fenti példában az 5,5 milliós keresetből 27 helyett 20,3 százalék marad az adóhivatalnál.


Aggodalmunk másik oka az, hogy az egységes szja kulcstól várható kedvező hatásokat az új rendszer más elemei visszafoghatják, vagy akár semlegesíthetik is. A kormány nem csökkentette a járulék-kulcsokat, ami azt jelenti, hogy a fél milliós túlmunka után emberünk 37, munkáltatója 27 százalékot fizet be a költségvetésbe, azaz 313 000 Ft nettó bér után együtt 334 000 forintot perkálnak – ami még mindig sokak kedvét elveheti a legális túlmunkától.


Az sem tesz jót az ösztönzésnek, ha emberünk tudja, hogy a befizetett 37 százalékból 8 nem érkezik meg a saját nyugdíjszámlájára – hanem belefolyik a költségvetés nagy kollektív bugyrába, ahonnan már jó eséllyel sosem látja viszont.

Ösztönzési hatások: gyarapodik-e a magyar?

Az adócsomag a gyerekek után járó kedvezményeket is alaposan átrendezi. Ez a kedvezmény 1995-ig csak a harmadik gyerektől járt, a Horn-kormány idején még az ilyen családoknak sem. Először 1999-ben terjesztették ki az egy- és két gyerekes családokra, majd 2006-ban nagyrészt beépítették a közel duplájára emelt családi pótlékba.


Az új javaslat most emeli a tétet: a családi pótlék megmarad – bár összegét a 2008 óta befagyasztott szinten tartják – és mellette vezetik be újra az 1 és 2 gyerekeseknek is járó adókedvezményt. A mértéke két gyerekig nagyjából a családi pótlék 75-80 százaléka, a harmadik gyerektől viszont – a korábbi rendszertől eltérően – nem kicsit, hanem sokkal nagyobb: a családi pótlék duplája.


A családtámogatásra szánt forrásokat nem véletlenül tologatták az egymást váltó kormányok hol az adókedvezmény, hol a családi pótlék felé. Elméletileg a két eszköz egymással szinte teljesen azonos hatású is lehet: a mai családi pótlékot át lehetne alakítani fix összegű, a fizetendő adóból leírható adókedvezménnyé, ami negatív adóként is működik, azaz aki kevesebbet adózna, mint a kedvezmény, az megkapná az APEH-tól a különbözetet. És fordítva – a tervezett új kedvezményt családi pótlékként is ki lehetne fizetni: csak azoknak járna, akiknek van adófizetési kötelezettsége, és mértéke a család jövedelmével együtt nőne. A gyakorlatban persze, az adminisztrálás költségeiből adódóan van azért különbség a két megoldás között: fix összegű és mindenkinek járó támogatást egyszerűbb családi pótlékként adni, míg a munkavállaláshoz kötött támogatást az adórendszerbe érdemes beépíteni.


A hazai huzavona éppen e két szempont érvényesítése körül folyt. A 2006-os átalakítás az első szempontnak, a gyerekszegénység csökkentésének adott prioritást , míg a mostani a munkavállalás ösztönzésének kedvez, bár indoklásában nem ezt, hanem inkább a gyermekvállalást hangsúlyozza a kormány. Nem (feltétlenül) szándékolt mellékhatásként pedig többet juttat a jobbmódú családoknak, mint az alacsony bérért, vagy egyáltalán nem dolgozó szülőknek.


Kérdés, hogy a gyerekszám, vagy csak a gyerekszegénység nő-e majd az új támogatási rendszerben. Az utóbbi hatás ígérkezik erősebbnek. A családi pótlék ugyanis 2008 óta folyamatosan veszít az értékéből, jövőre 11 százalékkal ér majd kevesebbet, mint 2008-ban. Ez pedig azokat a legszegényebb családokat sújtja legjobban, akik az új adókedvezményből nem részesednek (ide tartozik a három- és többgyerekesek többsége).


Hogyan alakul cserében a születésszám? A Költségvetési Tanács Titkársága 136 milliárd forintra becsülte az új kedvezmény költségét: a készpénzes támogatások így nagyjából összesen 22 százalékkal emelkednek majd. Az eddigi kutatások alapján ez a tavalyi 1,33-ról 1,39-re növelheti a teljes termékenységi mutatót – azaz alig viszi közelebb a népességfogyás megállításához szükséges 2,1-hez. Vagy még ennyivel sem, ha a kedvezmény miatt csökkenő adóbevételekből kevesebb jut a bölcsődei ellátás fejlesztésére – márpedig ez utóbbi a fejlett országok tapasztalata szerint jóval erősebb ösztönző, mint a családok anyagi helyzete. (Erről lásd a Narancsban: Változások a családtámogatásban: Ad és elvesz.)

Összefoglalás


Amit most látunk, az adóátrendezés, nem adócsökkentés. Hasznát biztosan a gazdagok, közülük is a kevés sokgyermekes látja. Óriási befektetési boomra, látványosan megugró növekedésre, magasabb foglalkoztatásra, vagy érdemben növekvő adóbevételekre nem számíthatunk általa. Lényegesen több magyar sem fog születni.


Első blikkre úgy tűnik, a jobbulás igen csekély reményében tesz fel mindent az Orbán-kormány egy dokumentálatlan, ad hoc, kockázatos, jelentős mellékhatásokkal járó, hosszú időre minden újabb próbálkozást lehetetlenné tevő terápiára. Az elosztási hatásokban megjelenő politikai értékválasztást félretéve is úgy gondoljuk: ennek, így, több lehet a kára, mint a haszna.

Ne legyen igazunk!


Szerzők: Scharle Ágota és Váradi Balázs

Forrás: eltedcon.blog.hu